27. fejezet

Szia kedves mindenki :)

Hát úgy tűnik, hogy megérkezett bár kétség sem fér hozzá nehéz szülés volt :S de remélem, hogy nem alusztok el közben mert elég hosszú lett. Szerintem még ilyen hosszú fejit nem is írtam. Nem így akartam de a többszöri nekifutásnak ez lett az eredménye. Aki nem szereti a függővégeket akkor most örülhet mert ez totál nem függővéges. Egy befejezett fejivel szolgálhatok :) Remélem tetszeni fog azért :)
Puszi nektek és legyetek nagyon nagyon rosssszak
Andi
Ui: A képről meg arra következtettek amire akartok ( gonosz manó fej aki a tenyerét dörzsölgeti)

Beszélgetések Part 2

Edward:

Rémülten nézett rám majd Jacobra úgy kapkodta köztünk a tekintetét kb. egy percig. A félelme szinte megőrjített. Talán tőlem fél mert azt hiszi, hogy bántani fogom, mint ahogyan az Jacob is feltételezte ott az erdőben. Talán gyűlöl, hogy nem mondtam el neki az igazat egyből? Vagy ami a legvalószínűbb nem akar ilyen életet és főleg nem egy vámpírt. Bár nem sokat tud róla, hogy ez mit is takar azért elképzelése biztos van és tuti hogy emberi vér is játszik benne. Valószínű, hogy undorodik minden csókunktól hiszen az is átfut az agyán, hogy én véres szájjal érintettem rózsás ajkait. Gyűlöltem, hogy igaza van és hogy nem lehetek ember az ő kedvéért. És ekkor mikor már majdnem teljesen elvesztettem a reményt megszorította a kezemet. Olyan kis gyengén, hogy akár azt is feltételezhettem volna, hogy nem is állt szándékában, de ugyan ezt tette Jack-el is és az apró megnyilvánulása után megdermedt. Úgy bámulta a plafont mintha ott sem lennénk és nem is számítanánk. Ellenségemmel egymásra néztünk de ő sem volt okosabb nálam, hogy miért csinálja ezt a nő akit mindketten szeretünk. Végül a pici reményt is megölte amit a kézszorítással kieszközölt. Mert megszólalt.
- Menjetek ki. – ennyi semmi magyarázat semmi csak egy határozott utasítás, hogy nem akar látni minket. Én csak néztem és már majdnem elkezdtem könyörögni, hogy ne tegye ezt, hogy beszéljük meg hogy ne taszítson még mélyebben a pokol bugyraiba mikor hozzátett két szót. – Most! Kérlek! – és így már nem maradt reményem és ahogy láttam Jack is hasonló gondolatokat futtatott végig a fejében. Szinte ólom lábakon vonszoltam ki magam a szobából. Az ajtóban megálltam és kitártam Jacob előtt, hogy ki tudjon menni, de mielőtt kiléptem volna hátra néztem. Pont akkor emelte rám a világ leggyönyörűbb szempárját és megláttam benne azt amitől ezernyi égő dárdát is jobban elviseltem volna a testembe. Szomorú csokoládé szempár nézett egy egész másodpercig az én fekete íriszembe. Elrántotta a fejét és a másik irányban lévő ablakot tűntette ki azzal a figyelemmel amit magaménak akartam. Nem kaptam meg sem ezt sem őt. Vagyishogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz többé az enyém. A sors mint egy így akart revansot venni a rengetek összetört szívért amit én okoztam. Most visszakapom és az én kő szívem törik apró darabokra. A feszültség szinte szét tépett így én is kiléptem a székeken várakozók közzé. Jacob idő közben közölte Bella szüleivel, hogy lányuk felébredt és kiküldött minket éppen akkor álltak fel és szándékukban miszerint bemennek hozzá Jack sem állította meg mondván kiküldött minket is és valószínű rájuk is ez a sors vár. Nem érdekelte őket. Azonnal beléptek hozzá és én hallgatóztam, ahogy leültem fogadott szüleimmel szemben. Esme azonnal felállt és leült mellém. Nem bírtam őket nézni inkább hallgatóztam, hogy mi folyik bent a szobába miközben lehajtotta a fejem és az a tenyerembe temettem. Anyám optimista gondolata most nem segített sőt bármennyire is jól esett kifejezetten dühített amikor közölte “ minden a legnagyobb rendben lesz”. Tudtam, hogy ez lehetetlen és ez fájt piszkosul. A szobában rövidesen ugyan az történt mint mikor még mi voltunk bent azzal a különbséggel, hogy nekik már határozottan fejtette ki az érzéseit “ szeretlek titeket de kérlek most hagyjatok magamra” a szüleinek eszében sem volt így cselekedni de úgy tűnik őket is meggyőzte egy sírós hanggal és egy újabb kérlek elsuttogásával.
A folyosó jó nagy részét a Bellát szerető lények foglalták el. Volt ott ember, farkas és vámpír is jó számban. Az embereket képviselte Renee és Charlie mint Bella szülei és persze Jacob apja Billy. A falka majdnem teljes létszámban volt jelen, négyen mindig távol voltak és váltották egymást, hogy mindig óvva legyen La Push. Vámpírok közül pedig mindenki itt volt suli után a testvéreim közül, Carlisel és Esme pedig majdnem egész nap. A látszat kedvéért éjjelre elmentek akkor már csak átlag Jacob Renee Charlie és én maradtunk, de volt, hogy ők is váltották egymást mert Charliet Mike Newton eltűnése miatt be kellett szervezni a kereső csapatba. Azt csak mi tudtuk, hogy nem véletlenül tűnt el és, hogy nem is egy fiú aki megszökött az atyai házból. Pusztán rosszkor volt rossz helyen. Bár ez nézőpont kérdése. Én kifejezetten boldog volta, hogy egy háromfős nomád vámpír csapat éppen őt szemelte ki és jóllakott ebből a gusztustalan emberi lényből. Legalább már nem fog kínozni a tudat, hogy nekem kell kivégeznem őt azért amiért olyan terveket szövögetett Bellával kapcsolatban ami cseppet sem normális. Szóval volt egy örömteli pillanatom ebben a gyötredelmes időszakban. Mikor Alice megmutatta a látomását Carlisel persze nem volt boldog, hogy ilyen közel jöttek Forkshoz és így könnyen ránk terelhetik a figyelmet, de (bár nem akarta bevallani) annyira szörnyűnek találta a gyilkolás minden formáját, hogy inkább ez ütött ki nála a biztosítékot. Elmeséltem neki, hogy mennyire nem kár egy ilyen emberért és, hogy mit fantáziált az én lelki társamról és bár próbált megérteni ez mégsem ment neki teljesen. Az erőszak olyan mértékben állt messze tőle, hogy elképzelni sem tudott ilyen szituációt. Mindig is tudta, hogy fényévek választanak el tőle. Bármennyire is szerettem volna hasonlítani hozzá soha nem tudtam.
De most itt vagyunk és várunk. Sajnálatos módon itt kellett megismernem Bella szüleit is és elmondani, hogy mi is vagyok én neki. Vagyis, hogy udvarolok a lányuknak és hogy halálosan bele vagyok szerelmesedve és úgy tűnik, hogy ezt az említett hölgyemény is viszonozza. Reneevel könnyebb dolgom volt, bár Charlie is szimpatizált a szüleimmel Billy iránt érzett barátsága mégis Jacob felé húzta. Egy részt csecsemő kora óta ismerte a fiút másrészt nagyra becsülte hogy Billy tisztességre neveli fiát. Másrészt úgy vélte én csak egy futó kalandot szeretnék tőle míg Jacknek komolyak a szándékai. Ha tudná, hogy én lennék a legboldogabb, ha elmondhatnám, hogy mennyire komoly az én szándékom. A tudná hogy akár már holnap feleségül venném ha bele egyezne. Ha tudná hogy mi egymásnak lettünk rendeltetve akkor biztosan nem ezen az állásponton lenn.
Renee viszont csak rám nézett és valahogy átlátott rajtam. Többször is megfordult a fejében, hogy ilyen szerető férje nem is lehetne egy szem lányának. Véleménye szerint én vagyok az alkalmasabb Bella boldoggá tételére. Nem tagadom jól esett, hogy így gondolja, de tudtam, hogy ez nem így van. Isten őt adta nekem vagyis úgy helyesebb, hogy szánta és ezzel végtelen boldoggá is tett, de sokkal jobban járna Jacobbal. Hiszen való igaz, hogy ha ő les a szerencsés akkor nem kell elválnia a szeretteitől, szülhet akár egy egész focicsapatnyi gyereket, megöregedhet. Egész és boldog élete lenne míg én csak egy kőbe zárt fél életet tudok neki nyújtani.
Annyira bele feledkeztem a gondolataimba, hogy föl sem tűnt, hogy Renee egy orvossal beszél aki most jött ki szerelmem szobájából. Éppen azt ecsetelte, hogy semmilyen negatív hatása nem maradt a hosszú alvásnak (kómának nem nevezné mert az hosszabb lefolyású bár tünetileg azt produkálta mégis egy alapos alvásnak titulálta szerelmem “betegségét”) sem a fejsérülésnek.
- Tiszta a tudata és emlékszik mindenre. Ha van rá mond akkor ne zavarják hiszen még pihenésre van szüksége. Elég zaklatott – közölte az orvos. – Azt kérte, hogy egy bizonyos Edward illetve Jacob menjen majd be hozzá. – azzal sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Charlie szemmel láthatóan nem örült, hogy én is szerepelek a látogathatók listáján, de nem volt választása. A szülei mentek be hozzá először és most már jobban odafigyeltem. Illetve a helyes megfogalmazás az a hallgatóztam.
- Testileg jól vagyok tényleg ne aggódjatok – mondta nekik. Az apjának és nekem is fület ütött a kiemelt “testileg”szó. Ez ugyanis arra engedett következtetni, hogy lelkileg viszont nagyon is rosszul van. Én meg a bűntudattól voltam rosszul, hogy belerondítottam az amúgy egész boldog életébe. Minden az én hibám.
- Menjetek kérlek haza – mondta tovább – anyu aludj egyet mert egy zombi hozzád képest kipihent óvodás. – az anyja fejéből néztem, Bella arcát ahogy magára erőltet egy mosolyt, hogy beetesse vele mintegy így akarta közölni “hogy hú anyu jó vagyok és ne parázz.” Renee viszont átlátott a szitán simán levágta de ráhagyta. Mi Jacobbal ott toporogtunk az ajtó előtt. Természetes Jack is hallott mindent hiszen neki is kifinomultak lettek az érzekei mióta megtörtént az első átalakulás. Már majdnem az ajtóban álltak a szülei mikor még utánuk szólt.
- Szólnátok a fiúknak hogy jöjjenek be? – kérdezte félszegen. Az anyja magára erőltetett egy mosolyt Swan rendőrfőnök viszont visszalépett az ágyhoz és homlokon csókolta lányát.
- Persze Bells, de csak ha megígéred, hogy ha beszéltetek pihenni fogsz.
- Igérem apu és köszi mindent – azzal búcsút intett nekik és ők kijöttek.
- Bella beszélni akar veletek – szólt az apja – de ne fárasszátok ki – ez inkább tűnt fenyegetésnek, mint kérésnek, de ezzel én is így voltam. Semmilyen szinten nem akartam neki rosszat. Mindketten rábólintottunk és beléptünk a szobába. Jack ment elől én lemaradva figyeltem Bella bánatos arcát ahogy nézett minket.
Olyan csend telepedett a szobára hogy Bella és Jack szívverése (ami mellesleg versenyt futott) szinte fülsiketítő volt. Ettől már csak a zár kattanása volt zajosabb.
- Sziasztok – köszönt nekünk.
- Szia Bells – fogadta a köszönést Jack én meg mint egy kis hülyegyerek erőtlenül suttogta csak egy halk sziát. Lehet hogy ő nem is hallotta.
- Tudnom kell egy két dolgot szóval kérlek mind a kettőtöket, hogy kertelés nélkül válaszoljatok.
- Rendben – mondtuk egyszerre. Szinte ugyan azt is gondoltuk. Ebben a pár napban teljesen egy hullámhosszra kerültünk az ellenséggel.
- Szóval Jack – nézett a megszólítottra. Mind a ketten ott álltunk már az ágya előtt. – Te vérfarkas vagy?
- Igen Bells az vagyok.
- És embereket ölsz?
- Nem! – jött a határozott válasz. Bella alig láthatóan felsóhajtott. – Rendben – súgta maga elé.
- Edward! – szólt és nézett rám. – Te vámpír vagy?
- Igen Bella az vagyok. – jött a válasz.
- És te embereket ölsz? – a szeme rettegett nem tudtam, hogy tőlem fél e vagy a válaszomtól, de nem állt szándékomban hülye hatásszünetekkel feszíteni azt a bizonyos húrt így én is rávágtam a válaszomat.
- Nem! Én és a családom nem ölünk embereket – tudtam, hogy ez után lesz még tovább kérdése. És most az egyszer be is vált a jóslatom.
- De a többi vámpír az igen?
- Igen Bella többi az emberi vérrel táplálkozik és így meg is hal az áldozatuk. – észre vettem ahogy kirázza a hideg ahogy mondom neki az igazat így be is fejeztem.
- Értem. - sóhajtott nagyot. – Szeretnék veletek beszélni külön-külön. Viszont van egy olyan sejtésem, hogy ha nem kérlek meg akkor egyikőtök sem engedné, hogy négy fül között szóljanak ezek a beszélgetések. Nos – rám nézett – megkérhetlek Edward, hogy amíg Jackkel beszélek ne legyél halló távolságban? – esdve nézett és az biztos, hogy én soha nem tagadnék meg tőle semmit. Bólintottam amiért hálásan nézett rám. Próbáltam annyi szerelmes sugározni felé amennyi csak tőlem telt.
- Mikor jöjjek vissza? – kérdeztem, de inkább nyögésnek hangzott nem normálisan kiejtett szónak. Zavarodottan nézett Jacobra majd ismét rám emelte a világ legcsodásabb csokoládé szempárját.
- Egy órát kérek – közölte határozottan. Tudomásul véve léptem ki a szobából és bár emberi tempóban, de gyorsan hagytam el a kórház területét. Beugrottam az autóba és már pár perc múlva a város fényeit is magam mögött hagytam. A fényszórókat kikapcsolva próbáltam a sebesség élvezetére fókuszálni és nem gondolkodni. Nem jött össze. Bella volt minden gondolatom, hogy mit mondok majd neki, hogy mi lesz ha Jacobot választja és, hogy képes leszek e lemondani róla ha arra kér.Nem tudtam válaszokat és életem vagy inkább létem leghosszabb órájával néztem farkasszemet. Farkasszemet?? Na jó most kezdek megőrülni pedig még nem dőlt el semmi én mégsem láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Sötétség borult rám és végtelen szomorúság, hiszen csöppnyi reményem sincs. Bella pedig korához képest is nagyon értelmes és fel tudja mérni, hogy mi az ami jó neki és azt is tudom, hogy én nem vagyok az. Semmi olyat nem tudok neki adni ami az én oldalamra billentené a mérleg nyelvét. Ellentétben Jackkel aki mindent meg tud adni neki.
Szinte már láttam magam előtt az egész jelenetet most biztos, hogy megcsókolja őt és mindketten totál boldogok és biztos, hogy nem engedem fog választani. Biztos, hogy Jacob a nyerő és ebbe hamarosan belepusztulok. Megőrjít ez a várakozás és az is hogy egy hallhatatlannak, hogy a picsába lehet ilyen nehéz megélnie egy nyamvadt órát? Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha vissza se mennék? Hiszen semmi értelem úgyis tudom mi a döntése. Elképzelni egy olyan gyönyörűséget, hogy mégis engem választana azzal pedig még álltatni sem mertem magam. Viszont ha úgy adom föl a harcot, hogy nem is küzdöttem érte akkor hogy fogom tudni tovább élni ezt a semmi létet? Addig kell érvelnem és bizonyítanom, hogy mennyire szeretem amíg be nem látja, hogy mi csak is együtt tudunk boldogok lenni.
Fél óra autóút után fordultam meg olyan elhatározással, hogy bármi áron meg fogom győzni, hogy engem válasszon. A visszaút borzalmas hosszúnak tűnt és az idő előrehaladtával a hatalmas önbizalmam is a béka segge alá minősült. Azt viszont képtelen lettem volna megtenni, hogy esélyt sem adok magunknak és nem hallgatom meg miről akar beszélni velem.
Lassan megérkeztem a kórház elé közben ezerszer elátkoztam magam amiért tönkre tettem őt és most akárhogy is dönt neki mindenképpen sokkal nehezebb lesz mint nekem. Hiszen tudom, hogy engem is szeret nem véletlenül adta nekem magát és nem Jacobnak. Holott ő már két éve ostromolja a szerelmével sőt régebben is már próbálkozott nála. Vagyis valamennyit érez a szerelemből ami összekapcsol mindet. Mi lesz most a lábamba mintha ólmot öntöttek volna. Szinte öregember módjára vonszoltam magam fel az első emeletre. Nem hallottam semmit Bella szobájából. Ez arra engedett következtetni, hogy Jacob már nincs itt és hogy szerelmem gondolatait még most sem hallom. A szívverését viszont már a kocsiból kiszállva is tisztán hallottam. A legszebb szimfónia az ütemes szívdobogása.
Hatalmas sóhajjal kopogtam be és ő azonnal be is invitált.
- Szia – súgta egy mosoly kíséretében. A halott szívem egy pillanatra feléled. Nem szokás mosolyogva szakítani a másikkal így ezt pozitívumként könyveltem el.
- Szia – viszonoztam a gesztusát. Ficánkolt egy kicsit az ágyon míg föl nem tornázta magát ülő helyzetbe. Nem esett nehezére inkább csak ügyetlenkedett egy sort. Aranyos volt. Leültem az ágy másik felébe vele szemben és a hátamat a rácsnak döntöttem.
- Már azt hittem nem is fogsz jönni. – mondta lehajtott fejjel és olyan hangulatban hogy tudtam várt rám. A boldogság egyre jobban átjárt félő volt, hogy kicsattanok tőle.
- Egy órát kértél és addig kocsikáztam egyet. – mondtam neki az igazat. – De gondolom nem erről akarsz beszélni, szeretnék kérni valamit mielőtt belekezdünk? – elvettem a legszebb nézésem a tarsolyomból és bevetettem a legszebb mosolyt is.
- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.
- Csak annyi, hogy tudom milyen nehéz döntés előtt állsz most és hidd el megértem akárhogyan is döntesz és megpróbálom elfogadni, de kérlek nem is inkább könyörgök vedd számításba azt, hogy én milyen eszemet módón szeretlek. Te vagy a létem értelme és ha azt mondod, hogy Jacob boldoggá tud tenni én megpróbálom elfogadni, de abban 100%-ig biztos vagyok, hogy úgy egy férfi sem tud szeretni mint én. – türelmesen végighallgatta a mondókámat majd lehajtotta a fejét egy egész percig nézte maga előtt a fehér takarót miközben a kispárna csücskét morzsolgatta amit az ölébe vett. Az összes létező gondolat kiszállt a fejemből amikor rám nézett könnyes szemekkel.
- Szeretlek – súgta hüppögve.
- De? – kérdeztem a feltételt.
- Te vámpír vagy és én meg ember. – furcsán ejtette ki az ember szót nem értettem miért.
- Igen ez így van. És ha el tudod fogadni, hogy egy szörnyeteg a szépség szerelme akkor én leszek a világ legboldogabb vámpírja. Soha nem gondoltam, hogy megtalállak de már nem valószínű, hogy tudnék nélküled élni vagy inkább létezni te vagy nekem a legfontosabb.
- Azt hittem csak azért csábítottál el, hogy csemegézz belőlem. – megdöbbentem – Nem nagy kísértés neked hogy vér csörög az ereimben? – szinte szégyenkezve kérdezte. Újbóli döbbenet. Mit gondol ez a lány?
- Nem. A te véred nem úgy csábít ahogy azt te képzeled. A te véred arra hív hogy élj mondom hogy te vagy a legfontosabb nekem. Az hogy élj, hogy csörgedezzen a vér az ereidben, hogy elpirulj mint most, hogy szeress.
- Én szeretlek. De azt nem értem te mit eszel rajtam – megforgatta a szemét – mármint nem eszel hanem na tudod, hogy hogy értem igaz? – mosolyognom kellett annyira édes volt a zavara. Hogy nem látja mennyire gyönyörű? Ez nekem teljesen abszurd. Hiszen annyira kézzel fogható a bája és a szépsége a kecses mozgása mai ügyetlenséggel párosul és az egész lénye valamiféle teljességet sugároz. Akkor meg miért nem érti hogy tökéletes?
- Butus vagy szépségem – közelebb hajoltam hozzá és a tőlem telhető leglassabban csókoltam meg de persze most is mint már jó párszor ő rám vetette magát és szinte falta az ajkaimat. A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy én az előző helyemen ülök feltett lábakkal és ő meg az ölembe mászott. A hajamat tépve húzott magához olyan közel hogy semmi egy hajszál sem fért volna el köztünk. Az én kezem is szinte falta a teste formáit. Annyira hiányzott már a közelsége, hogy érezzem szeret, és hogy kíván. Megőrülök érte. Nagy nehezen percekkel később tudtuk csak elengedni egymást. Nem kellett volna megkérdeznek de nem tudtam megállni hallanom kellett a döntését.
- Akkor mondhatjuk, hogy én vagyok a szerencsés aki tovább is élvezheti a közelséged? – reményteljesen néztem rá.
- Igen mondhatod. – lesunyta a fejét. – Nehéz elszakadnom Jacktől hiszen most már értem miért írta az a levelet, ez megérted, vagy inkább el tudod fogadni?
- Igen; ha biztosítasz arról, hogy a szíved az enyém akkor bármit el tudok fogadni.
- Mesélsz nekem erről a lelki társ izéről? – kérdezte mosolyogva. És én vidáman sőt boldogan kezdtem egy nagyon hosszú történetbe. Néha félbeszakított, de másnap reggelig beszélgettünk mindenről. Soha nem gondoltam, hogy ilyen jól fogja fogadni hogy egy szörnyeteg a szerelme. Persze egy percre sem engedtem el magam mellől folyamatosan simítottam és néha csak úgy félbe szakítva a beszédemet csókolt ahol ért.

.