26.fejezet

Szia kedves mindenki :)
Szóval itt van egy kis szösszenet amit inkább mondanék ízelítőnek mint fejinek de ennyire futotta most. Remélem, hogy a héten tudom hozni nektek a második felét is ami remélhetőleg izgalmasabb lesz. Ne haragudjatok, hogy ilyen rövid ígérem mindent elkövetek, és sietni fogok.
Na jó nem dumálok tovább :)
Jó olvasást és legyetek rosssssszak
Andi

Beszélgetések Part 1

Edward szemszög:


Egy hete feküdt itt létem gyönyörűséges értelme. Egy hete nem mozdultam mellőle mindössze addig amíg a behozott ruhákat átcseréltem magamon azt is csak Alice unszolására. Azt mondja ne legyünk túl feltűnőek. Így is mindenki azt kérdi, hogy bírom itt úgy, hogy nem eszek és nem alszok. Na jó egyszer kétszer úgy tettem mintha szunyókálnék amikor hallottam, hogy jönnek be hozzá. Ő most egyébként a forksi kórház elfekvőjében alszik. Mint már mondtam egy hete. Az orvosok és persze Carlisel szerint kómában van, de én tudom, hogy tévednek. Mindössze alszik. Amikor rám támad az a korcs Bella közénk ugrott. Már nem tudtam mit tenni a a büdös kutya a fejével lökött rajta egyet és a torkomnak ugrott. Bella két métert repült azután egy fának csapódva elájult. Nem tudják mi baja, hiszen nem tört el semmije (hál Istennek). Az hogy kómában van egy fejsérülésnek nyilvánítják, de ők nem tudják, hogy milyen hirtelen változott az élet gyökereset. A sejtelmeimet apának is elmondtam aki látott benne rációt, de a többi orvos az kötötte az ebet a karóhoz miszerint olyan helyen sérülhetett a koponyája ami már menthetetlen. Hülye mint. Egyszerűen tudatlanok és csak szajkózzák a szarságaikat. Gyűlöltem a gondolataikat és hogy ennyire nem bíznak szerelmem erejében. Gyűlöltem, hogy ők csak egyet a sok közül láttak benne. Gyűlöltem mindenkit. Néha mikor nem szerelmem légzését számoltam vagy nem beszéltem hozzá és nem hívogattam vissza magamhoz elgondolkodtam azon, hogy kiket és mennyire gyűlölök. Visszafelé vettem számba a dolgokat a legkevésbé gyűlölt lények a nővérek voltak amiért nem szerelmemet részesítették figyelműk első helyére ebben a szobában hanem engem gyűlöltem az erkölcstelen gondolataikat. A sortban a következők voltak az orvosok akik persze nem tudván hogy gondolat olvasó vagyok lenézték szerelmemet vagy éppen semmibe vették őt. Ezt követték a farkasok és a családom. Igen gyűlöltem még őket is mindet még ha csak egy kósza gondolatként is de mégis gyűlöltem őket amiért nem ugrottak Bella után. Gyűlöltem hogy engem akartak menteni holott ismertek. Tudták hogy nekem nem bír ártani egy ennyire fiatal farkas. Vagy legalábbis tudniuk kellett volna. Gyűlöltem az egész falkát élükön Jacobbal. De mindenki közül a legeslegjobban saját magamat gyűlöltem. Soha nem érzett kín járt át ahogy az imádott nőt néztem magam előtt sápadttan feküdni. Hogyan lehettem ennyire felelőtlen és önző??? Kirángatom a jónak vélt életéből csak azért mert én imádom őt? Undorodtam magamtól olyan nagyon hogy az elmondhatatlan. Csak úgy mint Jacob amikor bejött. Igen beengedtem. Nem volt könnyű rávennem magam, hogy ne ugorjak neki, de vigasztalt a tudat, hogy ez az ő számára sem könnyű. A fejében valahogy sikerült elnyomni az irántam érzett undort és gyűlöletet. Csak és kizárólag Bellát tartotta fontosnak. Minden gondolata arról árulkodott, hogy legalább annyira fáj neki amit tett mint nekem, hogy nem tudtam tenni semmit és ez valahol a gonosz énem legmélyén még elégedettséget is nyújtott. Ő is bejött minden nap és itt zokogott a velem szemben lévő széken és imádkozott, hogy ébredjen fel közös szerelmünk. Ezért irigyeltem őt. Bárcsak én is tudnék sírni, bárcsak ne egy halott és egy élő között kéne döntenie. Bárcsak egy hangyányi kételyt is éreznék Jacobban, hogy joggal mondhassam -Bella engem illet mert én jobban szeretem-, de ez nem lett volna a valóság. Bár közel nem szerette úgy mint én – nem is tudta volna - de szíve minden szerelmét felszolgálta neki. Bármit megadott volna most is, hogy ő feküdjön itt. Amikor olvastam a fejében néha még egy pillanatra föl is néztem rá ( tényleg csak egy pillanatra ). A fiatal farkasok nagyon labilisak lelkileg ő mégis határozottan szemben állt a falka minden tagjával és közölte velük hogy bármi áron bejön hozzá. Nem érdekli ha én itt ölöm meg sőt még örülne is neki, hiszen ő is mint ahogy én is a halált választanánk csakhogy őt mentsük. Most is ugyan úgy ültünk mint általában. Bella ágyának két szélén egy egy széken. Ő is én is fogtuk a kezét és mentálisan beszélünk hozzá. A külső személők totál hülyének néztek minket hiszen egymáshoz nem szóltunk idáig.
- Miért??? – kérdezte gondolatban – Miért pont ő kell neked??? Hiszen bárkit megkaphatsz; bárki a tied lehetne.
- Ő a rendeltetésem. – mondtam egyszerűen. Ő meg elkezdte fontolgatni a szavakat és valami törzsi gyűlést futatott végig az agyában. Tudtak rólunk elég sok dolgot. Többek között azt is, hogy aki ki van választva nekünk az lesz a párunk. Mint ahogy nekik is. Bár ők ezt másképp nevezték (bevésődés) de a lényeg az ugyan az. Valami furcsa lemondásszerű költözött az elméjébe.
- Hogy van ez nálatok? – megmosolyogtam most először mióta Bella itt fekszik a nálatok szót. Annyi gúnnyal “mondta” hogy az már vicces volt. És én elkezdtem mesélni neki. Nem tudom, hogy honnan jött ez hirtelen szóáradat, de csak mondtam és mondtam, hogy hogyan történik ez az egész. Hogy Bellának is én vagyok a kiválasztott társ és nekem meg ő, hogy csak együtt lehetünk igazán boldogok, hogy amióta megláttuk egymást már nem volt visszaút. Mindent elmondtam. És ő meg csak hallgatott még gondolatban is. Tíz perc múlva mikor már elmondtam mindent és befejezetnek tekintettem a beszélgetést ő megint kérdezett. Sajnos túl jól kérdezett.
- Akkor most neki is ször.. mármint vámpírrá kell váljon? – nem bírta rá használni ezt a jelzőt. Értettem az okát én sem bírtam elképzelni ahogy az első újszülött évében a vér szagától elbódulva támad rá emberekre. Valahogy annyira messze ált tőle az én világom. Nem értettem Isten miért teszi ezt vele. Ő igenis jobbat érdemel ennél. Emberi és szép életet a családja és a barátai mellett.
- Sajnálom. – ennyit bírtam kinyögni. A fájdalmát szinte magaménak érzetem. Én sem akartam ezt sőt igazából eszméletlen kín járt át a tudattól, hogy erre a sorsra rendeltetett.
- És mi van ha megölöd őt miközben. Mármint hallottam olyan legendákat.. – a szavába vágtam.
- Az lehetetlen. Én nem tudnám őt megölni előbb halnék éhen minthogy őt bántsam. És tudom, hogy mit gondolsz rólunk, de mi nem emberi véren élünk.
- Tudom. – természetesen ezt is maró gúnyként "ejtette ki a száján", de valahol meg is értette.
- Jacob. Hidd el nekem mert ez az igazság, még ha gyűlölsz is én nem hazudok. Én soha nem akartam lelki társat. És főleg nem akartam elvenni egy embertől sem a normális élet reményét és ami a legfőbb nem Bellától, de nem én választom ki a társamat mint ahogy ti sem dönthettek arról hogy kibe vésődjetek be. Tudod hisz láttad Sem példáját. – a gondolatai igen nagy segítséget nyújtottak abban hogy megértse a mondandómat. – Nem akartam őt, de megláttam és onnan már nem volt visszaút. Neki pedig el kell döntenie amikor fölébred, hogy kit választ. Téged vagy engem, de én nem tudok lemondani róla.
- De ő még választhat engem. És te is belátod, hogy sokkal jobb életet tudnék neki nyújtani mint te. Hiszen el kell, hogy hagyja érted a családját és így ezzel a tudással már korántsem olyan biztos, hogy téged választ. – éreztem a reményt a hangjában, mert most az egyszer hangosan beszélt.
- Ha ő választ téged akkor háttérbe húzódok. Persze örökké figyellek mert mi van ha te vésődsz be másvalakibe? Akkor neked sem lesz választásod és elhagyod őt. De ha ő küld el akkor tiéd a pálya, hogy meghódítsd újra. – a megegyezésünk után már nem volt miről beszélnünk így mind a ketten visszatértünk ahhoz, hogy Bellához “beszéljünk”.
Egy újabb gyötrelmes nap után viszont változás történt. Először is a gépek mármint az az egy ami a szívverését volt hivatott figyelni irgalmatlan csipogásba kezdett. Azonnal fölé hajoltunk és pár perc alatt az orvosok is megjelentek és próbáltak félre lökni minket. Kevés sikerrel. Bella megmozdult. Hatalmasat lélegzett. Mint aki mély vízből a fuldoklás széléről veszi magához utolsó légvételét. Majd semmi. Nem tudtuk mi lehetett az orvosok is csak tanakodtak, hogy biztos ösztönös reakció meg hasonlók. Rövidtávon küldtem őket a francba utána meg ki a szobából. Jól tették, hogy nem ellenkeztek. Jacob visszaült a helyére mint ahogy én is és vártunk. Akármeddig ha kell. Szerencsére nem kellett soká várnunk mert az említett levegővétel után tíz perccel megéreztem a kezemen Bella szorítását. Egyből Jacobra kaptam a fejem és ő gondolatban kérdezte, hogy éreztem e megszólalni nem tudtam mindössze egy bólintásra futotta az erőmből. Sokkos vámpír. Azért ez vicces lenne ha mondjuk Emmettel történik, de így már kevésbé. Az első szorítás után jött az első szó is.
- Szeretlek – ennyi. Tudtam, hogy épp úgy és épp akkor szorította meg mind a kettőnk kezét. És hirtelen nem tudtam mit érezzek. Persze boldog voltam, hogy fölébredt, de a féltékenység soha nem érzett erős kínokban járt át. Nem is beszélve a lehetőségről, hogy lehet hogy már nem engem választ most, hogy már tudja ki vagyok.
- Én is szeretlek – mondtuk egyszerre. Mire rémülten pattant ki az olvadt csokoládé szempár.